Nem Jules Verne népszerű regényéből következik most részlet, bár e korántsem tudományos, ám annál inkább fantasztikus történetre talán még a szárnyaló fantáziával megáldott klasszikus is büszke lenne.
A megtörtént eset úgy él bennem, mintha ma lenne, pedig 15 éve volt, egészen pontosan 1994. április 12-én. Tegyük hozzá, hogy nem csupán 15 évvel voltam fiatalabb, hanem 15 kilóval könnyebb is, és körülbelül 15%-kal több hajam volt.
Most, hogy maga elég képzelt mindenki egy délceg, jósvádájú magyar legényt, képzeljen maga elé egy szúrós tekintetű, francia hatósági közeget is. A helyszín a nizzai reptér, az időpont lásd korábban, egy nappal a Monaco–Barcelona BL-mérkőzés előtt.
Akkoriban a Magyar Televízióban ügyködtem, ahol a labdarúgó Bajnokok Ligája kiemelt jelentőséggel bírt. A kiküldött riporter legalább 24 órával az esemény előtt a helyszínre kellett hogy érkezzen, méghozzá pontosan a helyszínre. Tudni kell, hogy Monte-Carlo reptere parányi, normál repülőgép ott le sem száll. Úgyhogy Zürichen át Nizzáig repültem, onnan pedig – nem hazudok – helikopterjegyem volt Monacóig.
A nizzai reptér szigorú vámtisztjének a francia Riviérán abban az időben mindenki gyanús volt, aki Kelet-Európából érkezett. Nézegette a szerintem általa soha nem látott magyar útlevelet, de bárhogy forgatta, kénytelen volt belátni, hogy nem hamis. Kipakolta a sporttáskámat, ám nemhogy marihuánás cigit, de még egy füstszűrős Symphoniát sem talált. Megkérdezte, hol lakom majd, meg kellett mutatnom a szállásfoglalást; megszámolta, elég-e a nálam lévő francia frank a hotel kifizetésére, ellenőrizte, hogy erre a mérhetetlen mennyiségű kemény valutára van-e kiviteli és beviteli engedélyem, majd a következő párbeszéd bontakozott ki.
Vámtiszt (kíváncsian): Mondja, mégis milyen üzleti ügyben érkezett ide?
Riporter (nagyképűen): A sport miatt, már vár a helikopterem.
V. (ironikusan): Ó, persze, a híres monte-carlói tenisztorna.
R. (határozottan): Nem, én a futball miatt jöttem.
V. (fenyegetően): De a Barcelona elleni meccsre már nincs is jegy.
R. (magabiztosan): Higgye el, én be fogok jutni.
V. (lekicsinylően): Ott szorong majd a kapu mögött…
R. (álszerényen): Szerintem középen ülök majd.
V. (csodálkozva): A díszpáholynál, ahol Rainier herceg is helyet foglal?
R. (foghegyről): Arrafelé.
V. (újra végigmérve és megvilágosodva): Csak nem maga lesz jövőre a Monaco csapatkapitánya és új középcsatára Jürgen Klinsmann helyett?!
Na, itt álljunk meg. Már akkor éreztem, hogy megérdemelné, hogy igennel válaszoljak, és köszönés nélkül otthagyjam a francba. Mai eszemmel meg is tenném. Akkor azonban annyira büszke voltam, hogy ugyan egy ilyen csekély szellemi szintű, pökhendi vámtiszt is, de kinézi belőlem, hogy a világ egyik legjobb csatárát Európa egyik sztárklubjában velem akarják pótolni, hogy győzött az őszinteség:
– Az maguknak nem lenne túl jó, én csak egy tv-riporter vagyok.
A meccset Sztoicskov góljával nyerte a Barcelona. Klinsmann elég halványan játszott, de edzője, Arsene Wenger nem intett, hogy álljak be helyette.
