Pár órával a sorsolás után engedtessék meg nekem, hogy ne a résztvevők sablonos és közhelyszerű nyilatkozataival, vagy a szikár számokkal foglalkozzam a párosítások kapcsán, hanem személyes élményeimet osszam meg nyájas olvasóimmal.

A négy párharcból hármon korábban már megjelent szerény személyem. Az elmúlt öt évben ötször is tiszteletemet tettem Chelsea–Liverpool mérkőzésen, és ezeken a meccseken nem kevesebb mint négy gólt is láttam…
Ha ugyan mindegyik gól volt, hiszen 2005 májusában Liverpoolban Luis García labdája jól láthatóan – pont annál a kapunál volt a közvetítőállásom – nem haladt át a gólvonalon, Lubos Michel mégis megadta, és ezzel kiesett Mourinho csapata. A nagy José ezt a találatot akkor és azóta is ghost goalnak, azaz szellemgólnak hívja. Igaz, a portugál előtte meg azt mondta, nem tudja, milyen érzés elődöntőt veszíteni, és ezt nem az Anfielden fogja megtanulni.
Két megjegyzés még: akkor a bajnokságban 33 ponttal jobban állt a Chelsea a Liverpoolnál, valamint az Anfield játékoskijárójánál Benítez és Mourinho majd félóráig együtt beszélgetve nézte a bemelegítést. Szerintem az azóta eltelt négy év alatt nem dumáltak annyit. Előtte persze volt egy londoni odavágó is, ahol gól nem volt, csak minden idők egyik legnagyobb BL-védése: Petr Cech vetődés közben 90 fokkal elfordult, és ellentétes kézzel paskolta ki a felső sarokból, ha jól emlékszem, Riise lövését. Másnap az egyik lapban megjelent erről egy féloldalas fotó, a képaláírás csak ennyi volt: Isten keze. 2005 szeptemberében tudom, hogy ott voltam egy csoportbeli 0-0-n az Anfielden, még a találkozó műsorfüzete is megvan, de ha pisztolyt szegeznek a fejemhez, akkor sem emlékszem egyetlen említésre méltó jelenetre sem.
2007-ben Liverpoolban láttam Agger cseles szabadrúgásgólját, no meg egy drámai büntetőpárbajt a végén könnyező John Terryvel, tavalyról pedig 1-0-s állásnál Riise meghökkentő öngólja ugrik be, valamint a sajtótájékoztatóra érkező, 80 évesnek kinéző Rafa Benítez.
2004-ben mindkét Porto–Manchester Uniteden jelen lehettem. Az odavágó 2-1 lett a Portónak, nekem nagy kő esett le a szívemről, mert én kardoskodtam, hogy a Viasat3 az aznapi nyolcaddöntők közül ezt adja élőben, a másik három meccsen összesen született ennyi találat. Benny McCarthy gólörömében nagyobbakat ugrott, mint a góljainál; a Manchester tajtékzott, Ferguson nem értette, hogy verhette övéit egy ilyen leértékelt csapat, Gary Neville pedig egészen odáig merészkedett, hogy kijelentette: a Porto játékosai nem férfiak. A balhé abból indult ki, hogy Roy Keane rálépett Vítor Baiára, a kapus pedig addig lent maradt a gyepen, amíg a bíró ki nem állította a manchesteri ikont. A visszavágón Howard kapus olyan suta volt, hogy Costinha elé ütött egy szabadrúgást, aki továbblőtte a Portót, amely később meg is nyerte a sorozatot. José Mourinho olyan ünneplésbe kezdett a partvonal mellett, hogy az akkor még csak 65 ezres Old Trafford közönsége a döbbenettől csupán kukán pislogott.
Ott voltam az eddigi két Arsenal–Villarrealon is 2006-ban. Az elődöntő első meccsét Touré találatával nyerték Wengerék, ez volt a védő első gólja a Highburyben, amelyben nem is rendeztek több nemzetközi kupamérkőzést. A legnagyobb poén persze nem ez volt, hanem az első félidőben pályára lopódzó mókus, aki vígan rohangált, ezzel Arsene Wenger elismerését is kivívta, aki a meccs után elmondta, minden edző csak álmodhat egy ilyen gyors és kombinatív játékosról. A mérkőzés után az angol fogadóirodák 1:10-hez adták, hogy az Arsenal kabalaállata egy mókus lesz.
A drámai visszavágón Riquelme 0-0-nál a hajrában kihagyott egy 11-est, így az Arsenal a BL-ben több mint 900 percet kapott gól nélkül megúszva jutott a döntőbe. Én vásároltam magamnak egy villarrealos ébresztőórát, amely olyan elemi erővel játssza a csapat indulóját, hogy ha beállítom, az egész ház felébred. De ez semmi a fiamnak zsákmányolt trombitához képest, amelynek hangjára fél Zugló összeszalad, ha a hároméves Balázska úgy dönt, hogy belefúj. Azért vettem a szokottnál több csecsebecsét, mert úgy gondoltam, ide többet úgy sem vet a sors.
A kakukktojás a Barca–Bayern, hiszen ilyen mérkőzéseket a BL-ben 1998 őszén rendeztek, jómagam viszont Faragó Richard cimborámmal az év májusában egy huszárvágással kiléptem az akkori BL-jogtulajdonos MTV-ből, és valahogy nem ezekkel a találkozókkal akartak minket visszacsalogatni…