Kilenc év után fordul velem elő újra, hogy semmi dolgom sincs a BL-döntő alatt, csak annyi, hogy valahol baráti társaságban megnézzem, így aztán némi szirupos nosztalgiával gondolok vissza a korábbi BL-finálékra, amikor még…

1993-ban az első bajnokok Ligája-döntőt a Magyar Televízió épületében néztem, mert ha jól emlékszem, másnap reggelre nekem kellett készítenem egy rövid összefoglalót. Vitray Tamás közvetített, aki pár nappal később szobájába invitált, és ajándékba adott nekem egy bajnokok ligájás karórát, amelyet a döntőn jelen lévő újságírók kaptak, azzal az indokkal, hogy úgy látja, az utóbbi időben a labdarúgó-közvetítésekben a sportosztályon én fejlődtem a legtöbbet. A 16 éves óra ma is megvan, de az idők során letört a beállítópöcke, így csupán tartójában pihenve várja, hogy néha szenvedélyesen rápillantsak.
1994-ben Athénban a helyszínről közvetítettem a 4-0-s Milan–Barcát, a magyar televíziózás történetében először és utoljára felesben, hiszen az első félidő alatt én őrjöngtem Massaro két góljánál, de Szavicsevics emelésénél és Desailly lövésénél már Faragó Ricsi hangja ugrott néhány oktávval feljebb.
1995, Bécs. Lásd egy korábbi írásomat a magyarral, aki a kupa fülét fogva futott tiszteletkört Rijkaard társaságában.
A következő három évben hol otthon, hol az MTV támaszpontján figyeltem az aktuális finálékat, míg 1999-ben egy több mint háromórás élő műsor szereplője voltam. A döntő előtt beszélgethettem Varga Zoltánnal, Bene Ferenccel, Nagy Lászlóval és Faragó Richarddal (a négyből hárman olimpiai bajnok futballisták), de a stúdióban helyet foglaltak a Bayern és Manchester magyar szurkolói közül is néhányan, valahogy az utóbbiak a végé nem bírták egy helyben ülve.
2000-ben gőzöm sincs, hogy hol voltam, de tuti, hogy láttam a Real diadalát, 2001-ben viszont Zombori Sándor szakértő segítségével a helyszínről kommentálhattam a Bayern megdicsőülését.
Egy év múlva Zidane emlékezetes kapáslövése és Real-siker, no meg két bolond skót: az egyik meztelenül berohant a pályára, de ezt a tévések nem mutatták, a másik a szakadó esőben egy ugyanolyan nevű, de Glasgow teljesen más pontján elterülő hotelhez vitt vissza a meccs után, alig találtam „haza”.
2001 és 2003 között az MTV és a Sport1 is helyszínről adta a döntőt, a 0-0-s manchesteri fináléban a halálos beteg Knézy Jenő helyett Faragó Richard képviselte az MTV-t. A Népszabadság olvasóit a szobámból tudósította Hegyi Iván, mert a recepciós azt mondta, ha kifizetjük a szoba árát, azt csinálunk a lakosztályunkban, amit akarunk. Kicsit félreértette Ivánt, aki megkérdezte tőle, feljöhet-e az én szobámba.
Azt mondják, a helyszínen egy döntő mindig izgalmasabb. Képzelem, otthon hogy unhatták a Porto–Monacót 2004-ből, én is majdnem beleszundítottam. Bezzeg egy év múlva Isztambulban, amikor a Liverpool győzelmekor a drukkerek el akarták kérni ereklyének a gépelt összeállítást; a döntő másnapján pedig több ezren izgulták végig a reptéren felvételről azokat a pillanatokat, amelyeket előző nap a stadionban már láttak...
Párizsban, 2006-ban egy Arsenal-szurkoló már a médiabuszról való leszállásomkor 1000 euróért megvette volna az akkreditációs kártyámat. A meccsen a franciák hibájából úgy két percig nem volt kép, rádiós stílusban kellett közvetíteni, Belletti győztes gólja előtt fél perccel állt helyre az adás.
2007-ben nézőként, egy baráti társasággal mentem Athénba, a ferihegyi induláskor derült ki, hogy még sincs jegyünk, az athéni érkezéskor pedig az, hogy 30 kilométerre van a stadiontól a szállásunk. Végül aztán minden megoldódott a BL egyik főszponzorának segítségével.
Egy évvel később volt akkreditációm, orosz vízumom, lefoglalt repülőjegyem és szállásom a moszkvai döntőre, erre fel itthonról közvetítettem, az okok előttem eddig rejtve maradtak.
Az idén nem kell választékosan beszélnem a kimaradt helyzeteknél, meg sem kell borotválkoznom a mérkőzés idejére, hanem azokkal az emberekkel nézem a finálét, akikkel az elmúlt hat évben azon dolgoztam, hogy önök lássák ezeket a döntőket.
Szalonképesebb részletek majd a videoblogban.