Eszem ágában sincs az aktuálpolitika mocsarában megmártóztatni puritán BL-blogomat, amiről én beszélnék, az az a mechanizmus, hogyan, milyen szempontok szerint választja ki egy televízió, hogy melyik meccset közvetíti.
A Bajnokok Ligája végigkíséri riporteri pályafutásomat, hiszen már az 1992–93-as nyitánykor az akkori jogtulajdonos Magyar Televízióban sertepertéltem. Kvízkérdés is lehetne, melyik volt az első meccs, amelyet itthon teljes egészében láthattak a nézők? A helyes válasz: 1992. november 25-én – éppen a legendás 6-3 évfordulóján – Fülöp Laci közvetítette a Rangers–Marseille összecsapást Glasgow-ból. Akkor még csak nyolc csapat alkotta a szigorúan vett elitligát, egy napon rendezték a meccseket, a másik három találkozóról negyedórás összefoglalót sugárzott az egyetlen akkori országos tévé.
Jellemző a Bajnokok Ligája fontosságára, hogy éjféltájt a Milan–Göteborg 4-0-s mérkőzést – benne Van Basten négy góljával – nem más kommentálta élőben, mint Vitray Tamás. Az élő mérkőzéseket a nagyok, általában a legnagyobbak, azaz az aktuális főnökök, Vitray, majd később Knézy választották. Mi, ifjoncok, Faragó Ricsivel örültünk, hogy az akkor még mainál kisebb fenekünkön lyuk volt, nemhogy beleturbékoltunk volna, ki hova utazzon, melyik mérkőzést sugározzuk élőben. Mivel abban az időben külföldi focit az Eb-ken, vb-ken és a nemzetközi kupadöntőkön kívül jóformán egyáltalán nem lehetett látni magyar adókon, fő szempontnak az számított, hogy lehetőleg minden nagycsapatot megmutassunk legalább egyszer.
Arra azonban még közel 20 év távlatából is jól emlékszem, hogy az FC Bruges egyik találkozója azért került képernyőre, mert ott játszott Disztl László. Kis kitérő: magyar játékos feltűnése máskor és máshol is szempont volt, például a Stuttgart–Manchester United rangadó 2003 őszén adta magát, ám mivel ezen a meccsen Szabics Imre gólt lőtt és gólpasszt is adott, később a Stuttgart Rangers elleni hazai mérkőzése is képernyőre került. Ez az összecsapás tipikus példája annak, hogy egy mérkőzés valós színvonala nincs arányban a nézettségével. Bűn rossz mérkőzésen nyert 1-0-ra a Stuttgart, ezt a párharcot mégis többen nézték, mint szinte bármelyik másik csoportmeccset, mert mindenki azt várta, hány gólt lő majd Szabics.
Az MTV-ben tehát a mindenkori főnök döntött, olyan – közszolgálati – szempontok alapján, hogy próbáljunk meg a magyar nézőkhöz minél több sztárgárdát közelebb hozni. 1993-ban mentem én először egy BL-meccsre, a Barcelona–Monacóra, abban az idényben – szintén Vitray döntése alapján – csak Faragó és Hajdú utazott, a döntőre például azóta is páratlan módon párosan. Fel sem fogtuk, micsoda megtiszteltetés ez, nemhogy reklamáltunk volna, miért ide vagy oda kell repülnünk.
Következő állomáshelyemen, a Sport Tv-nél 2000 és 2003 között más volt a helyzet. Kereskedelmi tévéről lévén szó, befolyásoló tényező volt a közönségvonzó párosítás, de mivel ezen a csatornán a Real Madridot, a Bayern Münchent vagy a Juventust minden héten lehetett látni, a legfőbb szempont a szakmaiság volt: mekkora tétje van a meccsnek, milyen formában vannak a csapatok és így tovább. Így fordulhatott elő például, hogy 2001 októberében a Dortmund–Boavista került főműsoridőbe (az MTV élt előválasztási jogával, de ő másnapról pécézett ki egy meccset). A Boavista három forduló után hét ponttal állt, az egykori győztes Dortmund az utolsó szalmaszálba próbált belekapaszkodni. Háttérbe szorult így a Dinamo Kijev–Liverpool, az Anderlecht–Real Madrid vagy a Lazio–PSV párosítás is, ez más csatornán elő nem fordulhatott volna. Hozzáteszem, egy Alexandre Goulart, az Ipatinga csapatából nyáron érkező 25 éves brazil a BL történetének egyik legnagyobb gólját lőtte, de szerintem kevesen emlékeznek rá, mert egyáltalán ezt a mérkőzést kevesen kezdték el nézni. Ma már a játékos neve is feledésbe merült – más emlékezetes mozzanatát én biztosan nem tudom felidézni –, ellentétben az Időközi választás II. című blogbejegyzéssel, amely néhány nap múlva olvasható ugyanitt.
