Éppen a Győr női kézilabdázóinak BL-döntőjére készülődve jutott eszembe, hogy néhány sort megérne, mennyire imádják kis hazánkban a sportot, és mennyire szeretnének az emberek részeseivé válni egy-egy nagy sikernek.
Aalborgba a finálé első meccsére volt, aki 18 órás mikrobuszozás után érkezett, hogy röpke pár órás ottlét – benne egy bravúros győzelem Pálingeréktől – után távozzon is. A nemrég véget ért A-csoportos hokivébén pedig háromezredmagammal a kanadaiak legnagyobb elképedésére ünnepeltük a 9-0-s vereséget szenvedett magyar válogatottat, igaz, dehogyis a vereséget, a vébén való részvételt.
Hiszen megtapasztalhattuk, milyen érzés nem külső szemlélőnek, hanem berken belülinek lenni egy világtornán. Az olimpiákon pedig a közelmúltban rendeztek ilyet a nem túl közeli Sydneyben és Pekingben is; mindig ott lengett a magyar zászló a lelátókon, elég csak a négyévenkénti diadalmas pólódöntőkre gondolni. A foci sajnos persze más.
Népszerűségével egyetlen sportág sem vetekedhet, de ma nem adatik meg, hogy világtornán ne csak szemlélők legyünk. Világbajnokságon 23, Európa-bajnokságon 37 éve nem voltunk ott. Felnőtt egy generáció, amely nem ismeri azt az érzést, hogy milyen főszereplőnek lenni a futball forgószínpadán, és amely tényleg követné a magyar válogatottat bárhová, ha az eljutna valahová is.
Sajnos a BL-ben sem jobb a helyzet, az 1995-ös Fradi-őrület lassan megfakult emlék. Pedig az Ajax elleni hazai találkozóra nehezebb volt jegyhez jutni, mint az 1970-es években banánt vásárolni. Az igazi futball iránti rajongóknak nem marad más, mint a pótcselekvés: külföldi csapatnak szurkolni. Állítom, semleges országból egy fontosabb Bajnokok Ligája-mérkőzésre a magyarnál több szurkolót egyetlen nemzet sem delegál.
Nem volt még olyan stadion, legyen az a Bernabéu, a San Siro vagy éppen a Stamford Bridge, amelynek környékén magyar hangot ne hallottam volna, vagy magyar szurkoló nem állított volna meg. Különösen a kocsival elérhető helyszínek, München, Milánó, Torino, vagy éppen idén Kolozsvár népszerűek, de a mai fapados világban mondjuk egy Arsenal, Chelsea dupla BL-meccsre elutazni Londonba sem irgalmatlanul drága. Más kérdés, hogy a belépő ára a magyar pénztárcához viszonyítva igencsak borsos.
Egyik tavalyi bejegyezésemben már utaltam rá, hogy például a Milan–Arsenal mérkőzésen Kákosy Csaba akkori gazdasági miniszter, Kovács „Kokó” István olimpiai és világbajnok ökölvívó vagy Kelemen Anna playmate is tiszteletét tette. Jelzem, a magyar pénzügyi élet szereplői az átlagnál is jobban vonzódnak a futballhoz, hiszen Veres János volt pénzügyminisztert a Chelsea–Barcelona mérkőzés előtt láttam, hogy Szalay-Berzeviczy Attila egykori tőzsdeelnök több helyszínen való felbukkanásáról már ne is beszéljek. De találkoztam Barcelonában oda gépkocsival érkező magyar Milan-fanatikusokkal, Londonban a magyar Chelsea szurkolói klub tagjai kötötték a lelkemre, hogy jelezzem a közvetítésben, épségben megérkeztek, és még sorolhatnám.
A magyar BL-drukker anyagi helyzete persze különböző, akadnak jómódúak, akik mondjuk Bayern-szezonbérletet vásárolnak, de a Vasas-pályára is kilátogatnak, ha idejük engedi. Mások egy évig kuporgatnak arra, hogy valódi futballt és futballistákat lássanak. A San Siro környékén egyszer összefutottam például, egy, ha jól emlékszem, sárvári fiatalemberrel, aki egy éve gyűjtött arra, hogy Bajnokok Ligája-mérkőzést lásson. Aztán itt van Joci, a Fradi-ultra Barcelona-fanatikus, akit a katalán városban csak Mr. Ferencvárosnak hívnak, hiszen karjára többek között a klub nevét is odatetováltatta, s akinek bicepszét – fotó bizonyítja – Laporta elnök is megcsodálta és megtapogatta már. Számomra a csúcs persze az a történet, amelyet egy futballturizmussal foglalkozó szaktekintély mesélt. Volt olyan utasa, aki befizette az utat, kifizette a meccsjegyet, szállást viszont nem kért, mondván azt majd megoldja a helyi kollégákkal. Kiderült róla, hogy egy budapesti aluljáróban hajléktalan… (A nehézséget számára az okozta, hogy nem tudták, milyen címre küldjék neki a meccsbelépőt.)
Csoda a foci, csoda a sport, csodálatos lenne, ha a Győr kézi BL-t nyerne. Ennél már csak az lenne csodálatosabb, ha belátható időn belül magyar futballcsapatért izgulhatnánk, ha nem is fináléban, de legalább a BL főtábláján.
Kívánom, legyenek jövőre zsúfoltak vagy az Újpest felé tartó metrószerelvények vagy a Debrecenbe közlekedő intercityk.
