Hat év. Fegyházban töltve sok, egy teknősbéka életében kevés. Ennyi esztendőn/idényen keresztül közvetítette a Viasat3, majd kistestvére a TV6 a Bajnokok Ligáját a Milan–Ajaxtól (2003. IX. 17.) az Arsenal–MU-ig (2009. V. 5.).
Hogy ez az időszak mit jelentett a tévécsatornák életében, azt nem az én tisztem megfogalmazni, de aligha hiszem, hogy ismertségben, presztízsben, nézettségben hátrányukra vált volna.
Számomra viszont egy új korszak kezdetét, és lehet, hogy végét jelentette. Biztos, SportTv-s állásom helyett egy akkor még ismeretlen csatorna ígéretében bízva váltottam. Az elmúlt hat év során 143 BL-meccset közvetíthettem, ebből 123-at a helyszínről (összehasonlításképpen: 1993-as MTV-s debütálásomtól a 2003-as májusi Sport1-es búcsúig a selejtezőket nem számítva 43-szor tudósíthattam a helyszínről BL-összecsapást). Azt hiszem, megérte.
Az elmúlt hat évben 13 ország 29 városának 36 stadionjából közvetíthettem. A lista azért nem 14 országot, 30 várost és 37 stadiont tartalmaz, mert 2004-ben a Dinamo Kijev–Real Madrid mérkőzésre nem értem oda, miután Barcelonából jövet Amszterdamban akkora köd volt, hogy a kijevi járat nem szállt fel. Hússzor jártam Londonban, ennek oka, hogy a Chelsea és az Arsenal is elég tisztességesen szerepelt az elmúlt években a BL-ben. Hogy olvasóim tovább pukkadozzanak az irigységtől: 12-szer voltam a San Siróban, 11-szer az Anfield Roadon, tízszer az Old Traffordon, kilencszer a Nou Campban, nyolcszor a Bernabéuban, de eljutottam a kolozsvári Dr. Constantin Radulescu vagy a minszki Dinamo stadionba is. (Nagy fájdalmam, hogy magyar helyszín csapat híján nem kerülhetett erre a listára.)
Jelen voltam minden idők leggólgazdagabb BL-meccsén (Monaco–Deportivo 8-3, még 2003-ból), leggyorsabb góljánál (Makaay, 2007 tavaszán tíz másodperc elteltével talált be a Bayern München–Real Madridon) és legnagyobb különbségű győzelménél (2007-ben a Liverpool 8-0-val küldte haza a Besiktast). Ott voltam, amikor a Real Madrid alázott (ötöt rúgott a Dinamo Kijevnek és négyet a Steauának, ráadásul három héten belül), és amikor megaláztatott (a lyoni 0-3 vagy a liverpooli 0-4 nyilván keserű emlék a madridiaknak). Testközelből figyeltem Szabics remeklését a Manchester ellen – gól és gólpassz – még 2003-ban.
Sétáltam Mendietával egy parkban, utaztam Lamparddal egy liftben. Egyszer előre köszönt José Mourinho, és csorgott a nyálam, amikor egy kollégám, bizonyos Boris Becker az általam kinézett almába harapott bele egy milánói szállodában. Átéltem minden idők egyik legrosszabb (2004, Porto–Monaco 3-0, három, kapura menő lövés…) és egyik legjobb (2005, Liverpool-Milan 3-3, majd tizenegyesek) fináléját. Közvetítettem az idomár karjára leszálló Benfica-kabalasas röptét és a Highburybe belopakodó mókus vágtáját.
Nehezen felejtem a Manchester United Roma elleni 7-1-es parádéját, vagy az egy hónappal ezelőtti őrületes Chelsea–Liverpool 4-4-et. BL-mérkőzést közvetítettem Münchenből, amikor egy aljas tolvaj zárfésüléses módszerrel kirabolta lakásunkat, és Torinóból BL-mérkőzésről tértem haza, amikor Balázs fiam úgy döntött, hogy kibújik édesanyja pocakjából (jelzem, eredetileg a következő BL-fordulóra volt kiírva). Ilyenkor szokták azt mondani, hogy és még sorolhatnám, de ez most tényleg igaz.
A jövő a Viasat3, és számomra sem tudni, hogy mit hoz. De nem is ez a leglényegesebb, hanem az, hogy 1992-től, a BL indulásától kezdve Magyarországon mindig lehetett látni ezeket a mérkőzéseket, és ez a következő három évben a Tv2 és a Digi Tv jóvoltából változatlanul így lesz.
Legfeljebb nekem jut eszembe egy régi sláger: Véget ért egy fejezet. Mondanom sem kell, ezt hajdanán a Juventus együttes énekelte.
