A most következő történet szereplői valós személyek. Bármilyen hasonlóság kitalált hősökkel csak a véletlen műve.
1995-ben Bécsben rendezték a Bajnokok Ligája döntőjét. Vitray Tamás TS-vezér döntése értelmében nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy közvetíthettem, de mivel a kommentátorállásban volt még két szabad hely, így Faragó Richard és Zoltán János kollégám abban a kegyben részesülhetett, hogy mellettem ülve nézhette a Milan–Ajax finálét. Ezenkívül a Telesport rendelkezett két VIP-jeggyel is, a tervek szerint Vitray Tamás és Knézy Jenő aznap délután indulva, kényelmesen az osztrák fővárosba kocsikázva él a lehetőséggel, és a helyszínen tekinti meg a nagy meccset.
A Telesport Kft. – akkor még ilyen volt – ülése azonban elhúzódott, így a két régi motoros nem pattant autóba, inkább úgy döntött tévén nézi majd – feltételezhetem a várható akusztikai élményre is bazírova – a döntőt, ám a két VIP-jegyet odaadta a Faragó–Zoltán suhancduónak. Másfél órával a kezdés előtt befutott a két szilaj magyar, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy inkább engem boldogítanak közvetítés közben, semmint az igazi bécsi szeleteket tömik bendőjükbe a stadion elitrészén. De mi legyen a VIP-jegyekkel?
Kézenfekvőnek és gazdaságilag is indokoltnak tűnt: adjuk el őket. Némi morális válságot ugyan okozott, hogy Vitray jegyével mondjuk Jakob Strasser burgenlandi bankár tombol majd az MTV rosszhírét keltve, de ezen lassan túltettük magunkat. Már éppen üzérnek álcázva értékesítésre kínáltuk a tiketteket, mikor hozzánk lépett egy magyar fiatalember: „Nincs véletlenül jegyetek?”
Nevére már nem emlékszem, de ha a memóriám nem csal a jogi egyetemre járt, és korábban már több BL-mérkőzésre kért tőlünk általunk fel nem használt akkreditációs kártyát, melyekkel vígan látogatta a jobbnál jobb BL-meccseket. Kiderült, hogy csak úgy kijött Bécsbe, hátha valahogy bilétához juthat majd. Bár lelki szemeink előtt már megjelentek a ropogós schillingek, mégis a honfiúi vér legyőzte burzsoá hajlamunkat, és odaadtuk neki a két fölös jegyet, természetesen ingyen.
Kluivert góljával 1-0-ra nyert az Ajax, a meccs különlegessége pedig az volt, hogy Frank Rijkaard, aki korábban a döntőbeli ellenfél Milannal nyert BL-trófeákat, most az Ajax színeiben győzelemmel vonult vissza a nemzetközi porondról. Megtörtént a kupaátadás, az MTV, mint rendesen, elsők között elbúcsúzott a helyszínről, Európa többi riportere pedig közvetítette az ünneplést. Utólag belegondolva, jó hogy nekem nem kellett, mert elakadt volna a szavam.
Az Ernst Happel stadionban tiszteletkört fut az Ajax. A serleg egyik fülét a szép pályafutását dicsőséggel lezáró Rijkaard fogja, a másikat pedig a mi VIP-jegyünkkel a stadionba jutott joghallgatónk. Mögöttük lohol a többi játékos, Van Gaal elégedetten mosolyog, a közönség őrjöng, a riporterek pedig találgatják, ki lehet az a holland fanatikus – nyilván Rijkaard régi cimborája – akivel együtt ünnepel a teljes Ajax.
Hogy emberünk hogy került oda, ki engedte be, milyen indíttatásból érezte úgy, hogy tiszteletkört kell futnia a friss BL-győztessel, sosem tudtuk meg. Hősünket ugyanis legközelebb csak öt év múlva láttam viszont. A 2000-es Eb döntőjében, a rotterdami De Kuip stadionban másfél órával a francia–olasz előtt két szigorú ellenőrzőponton már átjutva kérdezte, nincs-e valamilyen jegyem...
